Január

Adjon Isten, ami nincs, az új esztendőben: keljen fel újra lehanyatlott bús napunk és süssön fényesen. De vegye is el Isten, ami van: a gondot, bánatot, betegséget, és ha baj fejünkre támad, sebes széllel szálljon el. Az újév első hónapjában vessen lelkébe békemagot minden dolgozó ember, boronálja be vetését jövőbevetett hittel és elhintett magjából nem vész kárba egy sem. De ha jégverés zúdul vetésre, akkor is megmarad a kalász és aratáskor új küzdéshez új erőt takarít csűrébe.
Reménnyel álljatok meg az újesztendő kapujában: hiszen az embert nem a vak sors keze rángatja, hanem még a vihar is akarat ad vállára szárnyat, hogy szembeszálljon a fergeteggel. Csak akarnunk kell és kelő napunk ránk süt újra az új esztendőben.

Február

Szobrot emeltek fagyos Februárnak, mintha valami világraszóló híresség volna, Szobra ott áll a faluvégen – hóember képében. Fején rossz cilinderrel, tömpe orra alatt korom-bajusszal, nincs búsabb legény kerek e földön, mint fagyos Február megtestesülése. Mert hajh, hiába dobog jégdarab szíve helyén, mégis-mégis a tüzes Napba habarodott szegény feje.
Ütött-kopott viskók közt a ragyogó égre néz a megelevenült fél: a vágy arcara fagyott és keble dermedt epedés. Fel-felpislog a mennybolt aranykoronás hercegkisasszonyára: Ó, én szerelmes Napom, be tüzes, be halálos pokol is vagy jégszívemnek! Sírva nézi szerelmesét: milyen elérhetetlen messzeségben ragyog … A nap pedig kacéran lenevet rá: szegény, bolond, szerelmes fél, hogy olvad odalenn!

Március

Ember, koronázatlan királya a földnek, jöjj elő: hívnak szerszámaid! Nem a gépszörnyetegek, nem a repülő csodák, hanem amiről télen át megfeledkeztél: a sarokban rozsdásodó kapa, meg kasza. Hosszú volt a tél és tűzhelyed mellett ki tudja milyen remekbeszőtt álmaid támadtak holdbajáró gépről, csillagigázó fegyverről, hogy világot hódíts és te légy az egész mindenség szántóvetője is, aratója is. De most bekopog ajtódon március, a tavasz hírnöke és te, aki egy világot akartál beszántani álmodban, megfélemledve állasz kicsiny földed mesgyéjén: mennyi munka vár itt! Ajkadon sóhajtás, kezedben kasza-kapa - nem ura, csak bérese vagy a földnek, nem parancsolója, de eszköze eszközödnek. Mégis-mégis épp az a csodás benne, hogy amíg világrengető nagyságról álmodol, van erőd újra, meg újra beállni a kérgeskezű béresek sorába.

Április

Aranyfényű, langyos napsugár csókolgatja a rónát, hegyet, melynek mélyében megmozdulnak a termő erők. Duzzad s pattan a mag, csírázik az élet, színesedik a föld: friss, üdezöld palástot terít rá, ezer tarka virágot nyit a lenge szellő szárnyán érkezett Tavasz. Mélyül a menny kékje, azurszínű tengerszépségével mosolyog alá a naparanyozta, napsugárfűtötte levegőég. Dalos pacsirta lebeg a magasban, tavaszi trillái égi mannaként permeteznek alá az emberszívekbe. Magasan szárnyal s egyre följebb száll a tavaszillatú levegőben. De hallga, ezalatt alant a szent és örök titok érlelődik: készülődik a dús kalászos élet, hogy áldott szépségében megjelenjék szemünk előtt. S míg hallgatjuk áhitatos szívvel, arcunkat  végig-csókoldossa az illatos áprilisi szellő …

Május

Kihányták zöldjüket a fák, himbálódzik a lombok leveles szárnya, mintha szállani készülne. Egyszerre meglebben a levélszárny és virággal hímzett fátyolruhájában felszáll vele a magasság felé tündérszép Május kisasszony. Tűnékeny alakját látni lehet néha, amikor bárányfelhők pihenő nyája közt siet az égi mezőn a mennyei kútra.
Ha kérdezed, hogy ilyenkor tavasz idején, miért áll meg a szerszám a szátóvető kezében és feledve égető munkáját, miért néz hosszan a messzeségbe, ím: haljad a feleletet. Tündéri Május kisasszonyt látta, ahogy két vedret visz vállán. Aranyvedre: a nap. Ezüstvedre: a hold. Ha aranyvizet mer, minden virág kinyílik, ha ezüst vizet hoz, ráborul a földre az álom. Éltet és altat kedve szerint! De aki rajta felejti szemét, míg térül-fordul, hajladozik, ébredésről-álomról örökre elfeledkezik.

Június

Szövő-fonó öreganyó a Nap. Minden hajnalra új aranyköpenyt sző leányának, a vidám Júniusnak. Az meg zöld pázsiton hempereg, lombos erdőn hancúrozik királyi öltönyében. Hogyne mállanék hát le róla rongyokban a pirkadati új ruha, ha alkonyra fordul az idő! Egyszer mégis eltelik a vidámság ideje és harminc napi tánc után a mulandóság börtönébe kerül a vidám Június.
Dicső napjai gazdagságából még rongy sem marad testén, úgy tűnik el az idő sötét odújában meztelenül. De elrongyollott aranyköpenyének darabjai itt maradnak a földön elterülve: aratásérett aranyló búzatáblák képében.

Július

Süvege a nap, karszéke a messzekéklő bérc, számadó könyve a végtelen búzatábla, úgy idézi maga elé elszámolni az embert az esztendő pénztárnoka: Július. Nap – nap után, pirkadati időben, mikor a harmat még ott rezeg a fűszálon, néma menet indul meg a leszámolásra. Vállukon kasza, homlokukon gond és tekintetük ott csüng az esztendő igaz tollal mérő pénztárnoka.
Szó nem hallik a néma seregben, csak a kaszák suhognak. Minden levágott rendjük egy sor az esztendő pénztárnokának könyvében, minden kévéjük számjegy a nagy leszámolás rubrikáiban. Számol – számol az esztendő pénztárnoka és könyvének lapjain aranyos búzakeresztekben áll a végösszeg. Kiveri ekkor a tollát, és ennyit mond az előtte tolongó seregnek: dolgoztatok, fáradtatok, íme itt van hát munkátok minden aranya, és itt van esztendőtöknek nehéz keresztje is.

Augusztus

A magyar rónán elnémult a kaszapengés – annyi sok aggódás után mégiscsak meghozta termését a magyar föld. Most már a cséplőgépek mély búgása zsong a róna felett az augusztusi napsütésben, olyan édes, olyan álmodoztató muzsika ez az egyhangú dongás, hogy nem lehet megunni. Mintha a föld dalolna, az áldott magyar föld, mely annyi csapás ellenére mégis csak megtermette a magyar ember mindennapi kenyerét… A sárga tarlókra forró aranysugarakban zuhog le a nap éltető fénye – heve. Már az új termésre, a jövő esztendőre gyűjti a termő erőt a föld…

Szeptember

Szüret. Szürke fellegköpenyét nyakába kerítette az ősz és nesztelen léptekkel suhan hegyre fel, völgybe le, tarlott mezőn keresztül, sárguló erdőn át.
Elmúlott már menny és föld nászideje: a forró mézeshetek végére bágyadt csókkal tesz pontot a nap s a lomjavesztett fák ég felé nyújtják karjukat utolsó ölelésre. Mulandóság szele sóhajt át a világon, gyászmenet indul láthatatlanul, lélekharang kondul hallhatatlanul, és mégis-mégis: a kopasz ágakon frissen, hamvasan, csattanó piros orcával ül sorjában a nyári nász gyümölcse, mintha tüzes ígéret volna a fagyos napok idejére.
Híres-neves költő mondotta volt, hogy a gyümölcs cukorrá érett napsugár. Talán bizony azok a százszor-kinevetett rátótiak sem voltak annyira bolondok, amikor ablaktalan házukba zsákkal, káddal hordták a napsugarat. Gyümölcsöt szüreteltek, szőlőt tapostak a derék emberek, egyszóval a cukorrá érett napsugarat takarították be ablaktalan házukba: a pincébe. Lám most is a nyári nász után eljött a mélabús magányos ősz, szürke fellegköpenyének zsebe telis-tele van ajándékkal, s míg nesztelen léptekkel suhan hegyre fel, völgybe le, két marokkal szórja kincsét: hamvas szőlőt a kádba, csattanó piros gyümölcsöt a zsákba.

Október

Mosolyog az októberi ég, mintha nyárszaka volna. Megfordul a világ szokott rendje és a négy évszak, az esztendő négy édes gyermeke, elcsereberélte hivatalát. Mikor a Tavasz pihenni tért, költögette nyár bátyját, de a lusta Nyár fülére húzta zöldpázsit takaróját és annyit mondott: „Csak egyet álmodom még!” Tavasz öcskös – mit tehetett mást – felverte álmából Ősz bátyót, aki sorra következett. Dörmögött az Ősz korai ébredése miatt, de azért elindult dolgára. A lusta Nyár pedig ezalatt álmodott virágillatról, gyümölcstermésről, temérdek ajándékról, amit két kézzel szórt az embereknek. Álom volt bíz az utolsó betűig, mert ezalatt Ősz bátyó járta a világot fergeteggel-zegernyével, virágpusztító, gyümölcssorvasztó zord idővel.
Lejárt egyszer az Ősz munkaideje is. Hazatért hát pihenni, mint aki jól végezte dolgát. Köhögése-krákogása felköltötte a lusta Nyárt. Csak akkor dörzsölte szemét, csak akkor ijedezett: „Elkéstem, mindent elmulasztottam!” Azzal feltöltötte sebten napsugárból szőtt köpönyegét és rohant helyrepótolni mulasztását. Most ott jár a mezőn és élesztgeti a virágokat. Elsuhan a kertek felett és piros szint próbál lehelni a gyümölcsre. Kánikulát csinál szeptemberben, nyárutót októberben. De késő már, késő: elaludta igazi idejét. Reggelenként azért olyan harmatos mostanában a fű, mert a Nyár sírja rá megbánása könnyét, és az októberi napsütésben, őszi sugárzásban a nyár bánata borong elfecsérelt napjaiért.

Noveber

Künn jár az ezüstsubás pásztor, dereshajú, vén November s ködnyáját terelgeti a menny kék pusztáján. Mikor kifeslenek az égen a csillagvirágok, nekiesik a legelésző ködbárányok serege s ahogy fodorul, terül a köd, elfogy a sok csillag: beborul odafönn. De csillagvirágok fényes mása nyílik a földön is: mécsvilág gyullad ki minden ház ablakában. Megfordítja hát nyáját a vén pásztor s loppal a földi tilosba hajtja ködbárányait a fellegek mezejéről, a mennyei pusztaságról.
Csendes őszi éjszakán leszáll a köd a földre s a fodrosfehér bárányok ott bitangolnak a tilosban; a csősz pedig – a hideg szél – vagy alszik, vagy tán meghalt már, mert sehol semmi nyoma. Ám egyszerre megjön a pirkadat s kiveri a rest csősz szeméből az álmot, hogy talpra ugrik menten, aztán nekivág a ködnyájnak és visszaűzi az égi tájak felé. Megbírságolja a vén pásztort is: ottfogja zálogban ezüstsubáját. Őszidőben, hajnaltájban, azért olyan fehér erdő – mező, mert a dereshajú November ott pihen kiterítve ezüstös dér közepében.


December

Kiszakadt az angyalok dunyhája, fázik az öreg föld, lágy pehely hull reá. Betakarja az ég a földet, és ahogy elterül a mennyei takaró, csipkés szélének fehér cifrája éppen ablakodba hull jégvirág képében. Mintha intene: takaródz be ember te is, fedd be testedet föld gyermeke puha szövettel, amit nyáron át fontál tüzes munkával, forró verejtékkel.
Takaródz be hát ember, de ne feledkezz meg azokról, akiknek nincsen más takarójuk, mint a te jóakaratod. Nézd: amikor a legzordonabb az esztendő, akkor jön el a szeretet ünnepe. Nem a táncos tavasz, nem a bőkezű nyár, nem a gazdag ősz hozza el a karácsonyt, hanem a jégszívű tél.
Ember! Amikor angyalok dunyhájába takaródzik a föld, amikor meleg kályha mellől neveled a fagyot, jusson eszedbe e szeretet hónapjában nyomorgó feled, akinek nincs igazán egyéb takarója, mint az angyalok dunyhája. Jusson eszedbe ember és puha takaród csücskével fedd be remegő testét.