Mosolyog az októberi ég, mintha nyárszaka volna. Megfordul a világ szokott rendje és a négy évszak, az esztendő négy édes gyermeke, elcsereberélte hivatalát. Mikor a Tavasz pihenni tért, költögette nyár bátyját, de a lusta Nyár fülére húzta zöldpázsit takaróját és annyit mondott: „Csak egyet álmodom még!” Tavasz öcskös – mit tehetett mást – felverte álmából Ősz bátyót, aki sorra következett. Dörmögött az Ősz korai ébredése miatt, de azért elindult dolgára. A lusta Nyár pedig ezalatt álmodott virágillatról, gyümölcstermésről, temérdek ajándékról, amit két kézzel szórt az embereknek. Álom volt bíz az utolsó betűig, mert ezalatt Ősz bátyó járta a világot fergeteggel-zegernyével, virágpusztító, gyümölcssorvasztó zord idővel.
Lejárt egyszer az Ősz munkaideje is. Hazatért hát pihenni, mint aki jól végezte dolgát. Köhögése-krákogása felköltötte a lusta Nyárt. Csak akkor dörzsölte szemét, csak akkor ijedezett: „Elkéstem, mindent elmulasztottam!” Azzal feltöltötte sebten napsugárból szőtt köpönyegét és rohant helyrepótolni mulasztását. Most ott jár a mezőn és élesztgeti a virágokat. Elsuhan a kertek felett és piros szint próbál lehelni a gyümölcsre. Kánikulát csinál szeptemberben, nyárutót októberben. De késő már, késő: elaludta igazi idejét. Reggelenként azért olyan harmatos mostanában a fű, mert a Nyár sírja rá megbánása könnyét, és az októberi napsütésben, őszi sugárzásban a nyár bánata borong elfecsérelt napjaiért.

Fábián Ernő, 1926.